"MENJÜNK VISSZA ÁZSIÁBA
Szeretett úri véreim: a serleg tele. Nincs már itt
nekünk semmi keresnivalónk: gyerünk vissza Ázsiába!... Egy kis helyet
talán kapunk, persze lehetőleg távol még az ázsiai kultúrára hajlandó
népektől is. Bejöttünk - agg krónikások szerint - hős Álmossal s
Árpáddal és társaival. Menjünk vissza Rakovszky Stefi, Lengyel Zoltán,
ifj. Móricz Pál s a többi nyomában. De menjünk, míg - lehet...
E dicső, gazdag történelmű úri népségtől lakott ország tegnap szerencsésen elérte a legbalkánibb nívót.
Az a gyalázatosságában is mulattató komédia, mely ez ország keserves
parlamentjében tegnap lefolyt, bele fog kerülni a történelembe. Egy futó
percig szeretnék honáruló "nemzetiségi agitátor" lenni, hadd tudnám
kellő érzékenységgel felfogni a magyar parlamentben lefolyt
skandalumot. Ilyen megríkató baromság megérésére mégsem voltunk
berendezkedve, pedig elkészültünk mi már minden megérhetőre.
Parlament kell ennek az országnak? Kancsuka, nem
parlament. Azaz dehogy kancsuka. Kisdedóvó, gyermekkert és sok-sok
türelem, ha e dicső erényből maradhatott volna valami a huszadik
századra.
Vázsonyi Vilmos, az egyetlen magyar népképviselő,
akit öntudatos nép választott, nem juthat szóhoz a magyar parlamentben.
Nem engedik szóhoz jutni a gyermekek, akik haragusznak, mert kinizsisdi s
malomkősdi játékukat megzavarta, a gyermekek, akik, hajh, tizenkilenc
milliomod magunk szerencsétlen bőrén kockáznak és malomköveznek.
Az immár legbalkánibb parlamentnek ez a botránya
irtózatos, kegyetlen világosságot adott a mi szemeinknek. Olyan titkot
világított meg, amit jaj de jó lett volna sohasem tudni. Megtudtuk, hogy
a magyar parlamenti gyermekek mind egyformák: esküdjenek bár a
kétfejű sas karmára, a Széll Kálmán harmatozó pattanására, Kossuth Lajos
kalapjára, pápa csalhatatlan őszentsége papucsára, bármire. Obskurus
agyuk velejének vastag burkát csak egy kicsit kell megkarcolni, ott
zsibongnak előttünk a maguk siralmasan hasonlatos voltukban.
Kultúr-bestiákat mondott Vázsonyi? A kultúra
isteni nevében vétózunk e címadományozás ellen. De a bestiák
reputációja érdekében is, mert a bestiák mindig ki merik a fogukat
mutatni, nem csak akkor, mikor demokrata képviselővel van dolguk.
Szeretett úri véreim, Ázsia ordított fel
tegnap bennetek. A nosztalgia, a nomád, baromi ember méla vágyakozása
rohamba tört ki. Nem voltam ott, de látom a képet. Középen az
agyonhajszolt egyetlen intellektus. Sokat tud, sokra vágyik, merész a
hite, elszánt a munkája, nagy a gyűlölete. És - óh szörnyűség - ősei a
Jordánon átkeltek. Ez a kis zsidó óriás közöttük. Ezt az óriást fiatalon
fölkapta szárnyaira a hír, imádja őt sok ezerek tömege s tud... Ez, ez a legborzasztóbb! Ez az ember mer tudni közöttük, a tudatlanok között! De meg hogy ez az ember zsidó!
Ott áll zavarodottan a középen. Egy harsány szitok hallszik. Lengyel
Zoltán kiáltott, egy ifjú együgyű, ki hiányos intelligenciájával más,
kultúrországban evőkészlet-tisztító sem lehetne. Meg Leszkay úr, meg
Rakovszky úr, meg a többi jólismert idióta. És Vázsonyi egy egyfogatú
kocsin futtat el ebből a komédia házból, hova bekerülni idestova
erkölcsi halál lesz.
Szeretett úri véreim, értsük meg egymást. Kinizsi
fáj úgy-e és a malomkő? A kelet nomád lomhasága lázadt fel ugye, hogy
semmisítsük meg ezt az embert még a Krimiából velünk hozott eszközökkel,
mert tanulni, tudni s az ő fegyvereivel állni vele szemben nem tudunk.
Ugye így van szeretett úri véreim? Mert csak így lehet menteni ezt a
világra szóló skandalumot.
Ha ugyan így is lehet. De aligha. Néznek bennünket
kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd
erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy
kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk, ha
nagyot akarunk csinálni, zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni
kezdünk, rögtön sietünk felkortyantani bizonyos ezeréves múlt
kiszínezett dicsőségének édes italából, látják, hogy semmittevők és
mihasznák vagyunk, nagy népek sziklavára, a parlament, nekünk csak arra
jó, hogy lejárassuk. Mi lesz ennek a vége, szeretett úri véreim? Mert
magam is ősmagyar volnék s nem handlézsidó, mint ahogy ti
címeztek mindenkit, aki különb, mint ti. A vége az lesz, hogy úgy
kitessékelnek bennünket innen, mintha itt sem lettünk volna.
Legyünk ez egyszer számítók. Kerekedjünk föl, s
menjünk vissza Ázsiába. Ott nem hallunk kellemetlenül igazmondó
demokratákat. Vadászunk, halászunk, verjük a csöndes hazai
kártyajátékot, s elmélkedhetünk ama bizonyos szép ezredéves álomról.
Menjünk vissza, szeretett úri véreim. Megöl itt bennünket a betű, a vasút, meg ez a sok zsidó, aki folyton ösztökél, hogy menjünk előre.
Fel a sallanggal, fringiával, szentelt olvasókkal, kártyákkal,
kulacsokkal, agarakkal, versenylovakkal, és ősökkel! Menjünk vissza
Ázsiába!..."
Nagyváradi Napló 1902. január 31.
Ady Endre
forrás: http://mek.oszk.hu/00500/00583/html/ady22.htm
forrás: http://mek.oszk.hu/00500/00583/html/ady22.htm
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése